„Ez a legmélyebb kútakna a városban, az aljára kerengő lépcsősor vezet le. Egy ideig fönt ácsorogtam, a tamariszkusz-bokrokat néztem, időnként enyhe szél mozgatta meg őket. Kallódó jelenlét mindenütt. Aztán lebotorkáltam a meredek lépcsőkön. A hűvösség minden lépéssel följebb kúszott rajtam, végül egészen ellepett. A hegyi favágók mondják mifelénk, hogy minél világosabb az erdő, annál hidegebb. Lent a kútnál már végleges volt a sötét; a fény lehet ilyen végleges a láng belsejében. Ami ennyire fokozhatatlan, vajon különbözik is? Rabbi Abjatárnak való kérdés, hogy elrontsa… A sarumat odafönt hagytam, hogy ne csuszkoráljak, és mezítláb tapogattam ki a kútkávát. Hideg volt, de tőlem parázs is lehetett volna. Ha egyszer az ima tudna idáig elragadni, ebbe az egyformaságba!”