„Előttem, a tisztáson kanyarogva jégből vagy ki tudja talán üvegből való kettős csík ragyogott a felhő visszfényében. Az izzó tavaszi füvön saját sítalpaim egykori nyomai kanyarogtak el, tova az erdő homályába, odatapadtak a földhöz, megmaradtak a legutolsó télről, amit évekkel korábban pont ott, a hágón töltöttem. Aki valaha is sítalpakon járta az erdőt, jól tudja, ha az ember néhányszor saját nyomain végighalad, alatta megkeményszik a hó, néha kicsit megolvad, majd újra meg újra megfagy. Egy ilyen páros nyomvonal, ezüstös fényektől selymes pántlika, ha elolvad is, csak nyár elején enyészik el végképp. De van közöttük olyan, amelyik soha.”