Ez a Szederkényi Ervin nevű irodalmi lapszerkesztő testi valójából is így nézett ki sokunkra. Barázdált arcán igen óvatos, részvétteli figyelmet viselt, és türelmetlenkedő, békétlenkedő, mindig tettre készen szúrós gúnyt a szemében, meg a szája körül. Részvétével a figyelmére bízottak kínjait figyelte, és az önsajnálat mulatságos játékait kísérte a gúnnyal. Megtehette. 

Ez volt a titka. És sokunk számára lényének e kettőssége lett az életteli csábítás. Nem holmi irodalmi adminisztrátor volt ő, hanem egy hol ingerlő, hol bosszantó, de mindig kétarcú igazság tudója. Talán nem is tudott semmi mást. Hol a nagyravágyásból táplálkozó önsajnálatot sértette halálra a gúnnyal, hol a részvétével enyhítette azt a természetes kínt, amely a cselekvést kísérő kételyből táplálkozik. Így aztán nem a kezére bízott írásokból szerkesztette a lapját, hanem azokból az élő emberekből, akik hol megsértett önteltségüktől duzzogva, hol részvététől lecsillapulva, önmagukat bízták a kezére. A gúny: távolság. Értéket csak távolságból lehet mérni. A figyelemnél pedig nincsen nagyobb csábítás. Verhettem fejemet a falba, mert megmért, és megint hagytam magam elcsábítani, mert figyelt.