Albert mellett a másik félisten Varga Zoltán volt (akinek a nem-isteni másik felét az európai focirajongó a hajdani berlini Hertha-bundabotrányból ismerheti). A Zoli. Albert volt az érettebb, a nagyobb, Varga a zseniálisabb, az új. Szemmel nem lehetett követni, amit csinált, hisz ha evvel a lábával cselez, a másikkal támaszkodik, akkor kell még egy harmadiknak is lenni stb. Megjelent például általa egy olyan lövésszerű passz, ami addig hiányzott a teremtésből. Ma szakmai közhely, még a hátvédek is tudják.

Varga 1968-ban a mexikói olimpián kint maradt. Az újságok azt írták, cserbenhagyta a csapatát, az országát. De én nem ezért fakadtam sírva a hódmezővásárhelyi laktanyaudvaron – épp az egyetem előtti katonaévemet töltve gyakoroltam, hogy miként mérjek megsemmisítő csapást az imperialistákra, ha azok megsemmisítő csapást mérnének ránk –, hanem a világot sirattam (azon belül persze főként magamat), nem, ilyen nincs, ez lehetetlen, a világ nem lehet olyan, hogy a Vargazoli (egy szó!) csak úgy elmegy belőle, a csalódás tárgya a világ volt, nem Varga, és amikor odalépett hozzám egy népi demokratikus őrnagy, hogy mit kaszinózok én itten, mért nem vagyok a századomnál, akkor akár egy szánalmas civil, elküldtem őt csöndesen a francba, pedig tudtam róla, hogy veszélyes vadállat, de valamiképp megérezte, hogy magasabb erők hatása alatt állok, és nem csinált botrányt, legyintett, aludja ki magát, katona, és otthagyott.