„Mit tudhatok? Mit kell tennem? Mit szabad remélnem?”

IV. (a lélek mérnöke)

I have nothing to say and I am saying it
and that is poetry. (John Cage)

Az útipapírok átadása is ilyen fenyegetően folyt.
Például: „Tessék parancsolni, uram.”

Ahogy nézte a parányi hadihajókat a
négyszögletű
lencsében, valami okból hirtelen a zeller
jutott eszébe – az enyhén illatozó zeller
egy harmincszenes bifsztekadagon.
(Akutagava Rjunoszuke)

A kitömött hattyú
Ha dolgozom, gondolta (                  ), megnő bennem a szeretet. Egy röpke, gőgös és mafla pillanatig valóban úgy érezte, mintha ő a lélek mérnöke volna, hosszan integetett a távolodó taxi után, mely szolid, bús líraisággal tűnt el a leereszkedett ködben, rejtélyesen, mint a hatalmas tengeri hajók, honnét örökkön friss foxtrott szól, majd csizmája orrával a megkeményedett hórögöket rugdalva hazafelé indult, amikor, még félúton sem járva, neki is váratlanul, sírva fakadt. Egyenletesen, nyugodtan sírt, könnyei szinte előírásszerűen peregtek, ám hiába nevezte a könnyek apadását fokozatos megkönnyebbülésnek, az a rossz tömörség, amelyet magában érzett, riasztóan nem változott. Sőt: ez volt ő, a kitömött hattyú.

A manöken
„Olyan féktelenül akart élni, hogy bármely percben sajnálkozás nélkül meghalhasson. S mégis – továbbra is szerényen élt nevelőszüleivel és nénjével. Ezért életének két oldala volt – egy világos és egy sötét. Egyszer az európai ruhák boltjában látott egy manökent, és elgondolkozott azon, hogy mennyire hasonlít ő is egy ilyen manökenre. De tudat alatti énje – a másik énje – már régen életre keltette ezt a hangulatot egyik elbeszélésében.”

Az istenek kacaja
Sokszor zavarta – többnyire az úgynevezett leírások esetében, így fittyed a száj, oly mélabú csillan a fülkarimán –, hogy úgy kellett gondolnia az emberekre: mint állatokra. Zavara nem volt őszinte.

Eső
Milyen kitalálhatók a gesztusaim, gondolta, miután az eltávozott vendég kávéscsészéjéből, finnyásság nélkül, kivette a kiskanalat. Ekkor esett az eső.

A kor
Lenézett fentről az utcácskára. Váratlanul csönd szakadt a városra. Nyúlánk fiú osont egy másik után, én szeretlek tégedet, hallik föl, mint egy ima (imácska) a szürke, poros, vékony ágak közt. Vérvörös Trabantok száguldanak halálos kétütemben.

Hold
Sötét tömbök között ültek, egy kert mélyében, lombgödrökben, égszakadékban. De a beszélgetés könnyed volt. Lényegében megállapodtak abban, hogy a művészet sosem volt a boldogság szépecske szigete, amely mintegy ellenállna az örvénylő, habos, mocskos árnak, s ahol kellemesen ejtőzhetnénk Pascalunkat olvasgatva; inkább épp e mocsokból származik, s innét és ez emelkednék egy-egy pillanatra az Isten felé, vagy éppenséggel mi magunk felé, hisz az ember is szent, és több, mint e sok ócska alkatrész, mit láthatunk magunkból. Így fecsegtek.
Egyszerre holdsugár verődött a vendég arcára, s ezt az arcot olyan idegennek látta, hogy egyszeriben nemcsak azt nem tudta, ki ül vele szemben, hanem hogy egyáltalán: hol vannak. A fák megmozdultak, s lehorgasztott fejjel arra gondolt, mindegy, valaminek úgyis lennie kell.

Játék a tűzzel
Mintha elveszítette volna a súlyát, mintha neki se volna lelkiismerete, csak idegei, mintha ő maga se volna… Amikor beültek az autóba, a nő merően ránézett, és azt kérdezte: „Nem fogja megbánni?” Őszintén válaszolta: „Nem.” A nő megszorította a kezét, és azt mondta: „Én nem bánom meg, de…” Arca most is olyan volt, mintha hold világítaná meg.

A szív segédigéi
Egyszerűen szerette a nőt, „öreg barátnéját”. Hogy ez mit jelent, ezen nem gondolkodott; ha eszébe jutott a nő, rögtön az is eszébe jutott, hogy szereti. Egyszer mégis megkérdezte: „Szeret?” A nő bólintott. „Akkor maga a szeretőm”, nyugtázta (                  ). A nő megrázta a fejét. „Én nem vagyok – csúfondárosan kitartotta a szünetet – irodalom.” Úgymond ebben maradtak.
Máskor meg sétáltak, csak azután oly éles szél kerekedett, hogy szinte vicsorogni kezdtek, amitől kölcsönösen elcsúfultak. Ettől meg rosszkedvük lett. Illetve ez nem igaz, kedvük nem volt meghatározható, de hidegnek mindenesetre hideg volt.
Ez azon a perzselő februári délelőtt történt, amikor anyja, Beatríz Viterbo, meghalt – lenyűgöző haláltusájával egy pillanatra se süllyedt az érzelgősségig, se a félelemig –, s ő észrevette, hogy a Vörösmarty tér vaskeretes plakátállványain kicseréltek valami szőkedohány-reklámot; fájt a dolog, mert belátta, hogy Beatrízról immár távozóban a szüntelen és hatalmas világegyetem, és ez csak az első változás egy végtelen változássorozatban.

Házasság
Barátnéja szép asszony, vad zuhanó haja van és egyáltalán. Régebben mintha öregedni kezdett volna, de azután ez abbamaradt, mert újra szerelmes lett a férjébe. A telefon rejtélyesen kattogott, távoli zörejek szivárogtak a kagylóból, mintha valami anyag folyt volna. Erre figyelt. Aztán azt hallotta: „Én nem vagyok művészfeleségnek való.” Fölnevetett. „Ne haragudjék, asszonyom, de ez olyan mulatságos.” Csönd volt, illetve a szivárgás. Még hozzátette: „Főként az mulatságos, hogy művész.”

Bevezetés a szépirodalomba
Micsoda érzés így nézni a magunk külön világát (verzió: a világot), amely mint valami szép labda, a szemünk előtt lassan telik és gömbölyödik! Szinte emmit sem tanulhatok anélkül, hogy az új tudás a meglévőnek valamelyik szögletében készen ne találja a maga jó helyét, írja Nietzsche, íme.

Élet
„S. anyámba volt szerelmes, de végül is beérte apámmal.”

Egy festőművész
Fényes nappal sétált a festőművésszel. Ritka eset. Az arról beszélt, hogy régebben mindent lefotózott, közbevetette, hogyhogy mindent, amire a másik lelkesen bólogatni kezdett, hogy igen, talán épp erről van szó, a minden-ségről, ezért kellett abbahagynia a fotózást, mert úgy érezte, nem bánhat ilyen bőkezűen a jelenlétével.
Egyik közepes csillogó kirakat követte a másikat; egyszerre csak fölfedezett valamit. Az egyik kirakat be volt deszkázva, belesett a deszkarésen, az elhagyatott, lepusztult helyiség közepén egy matrác feküdt, rozsdafoltos, nagy, otromba, régi, ócska darab, rajta egy nő, fetrengett, forgott, mintha valami pornó-bemutató volna nem szólt a festőművésznek, csodálkozva ment tovább. A nő lába köze rózsaszín volt, mint a kismalacoké. Fényes nappal, fényes nappal!

A nő
Már hét éve együtt élt egy asszonnyal, akit nagyon szeretett. Egy reggel azon kapta magát, hogy issza a nő látványát. Szinte fizikailag fájt, hogy el kellett mennie, de el kellett mennie.

Aznap
Buszra szállt. A diáklány az elülső ülésen franciául suttogott egy fiúnak. A fiú tarkója szép, pelyhes és törékeny, mint az őzsuták a nádasban. Két öregasszony pedig azon vihogott, hogy az a XV. Lajos, Luji, kész zsákbamacskát vett, egy lengyel zsákbamacskát, valami Jeszelszkát vagy kit. „Ne mondja?! Egy zsákbamacskát?!” Vihogtak és szörnyülködtek, úgy beszéltek a királyokról, mint a sarki zöldségesről, akinek igaz, hogy viszonylag szép az áruja, de olykor becsapja az embert.
Aznap mindennek örült; este úgy érezte, olykor talán felületes volt.

Napi posta
Kapott egy névtelen levelet. Illetve alá volt írva, de az csak vicc volt. A levél olyannyira nélkülözött bármilyen fenyegetést, oly iránytalan volt, már-már kedvesen hóbortos, hogy egyszerre csak halálra rémült. Fejét lehorgasztva, lassan visszament az asztalához.

Szerencse
A lélek mérnöke, gondolta, nem taktikázhatik, ebben különbözik a jó tanácselnöktől. Nem hasznosnak kell lennie, hanem főként szabadnak. Azaz a gyakorlatban: nem lojálisnak, hanem igaznak… Az igaz, még lehet lojális – ha szerencsések az urrrak, az urrrak.

Az őrült lánya
Egyszer egy költővel nézdegélték az uszodában – edzés volt! – az „új, agresszív bornyú-lányokat”. A költő ennek kapcsán egy történetet mondott el. Hogy még ifjúi korban egy alkalommal legényesen teljesítvén kötelességét, zihálva, izzadtan és elégedetten heveredett oldalra. A cigarettáért nyúlt, amikor a nő megmarkolta a vállát, és ezeket a szavakat mondta volt az arcá522ba: „Te. Te, mi volna, ha csak 2 óra múlva jönne ki belőled az a sz…”
A történettől majdnem elokádta magát. Tűnődve nézték a bornyú-lányokat, kedvesnek látszottak. (P. S. Egy hét múlva, mert addig tűnődött rajta, megkérdezte a költőt: „Biztos 2 órát mondott?” „Annyit.” És: „Az álláról látnom kellett volna, hogy fölfal, hogy föl fog falni…”)

A mondat
Az Ottlik-mondat nem remeg, nagyon is biztos, hanem mint egy nagy bárka, fekete madár, szinte alig érezhetően: ing.
Veszekedés
A családi emlékezet szerint Babits együtt játszott az ő anyai nagyanyjával Szekszárdon,hunyóztak; a 6 éves kis Babits a játék egy vitás pontján azt kérdezte a nagyanyjától: „Bocsánat. Most akkor én ipi-apacsoztam le önt, vagy ön ipics-apacs… ipicsa-pacsa… icsi-picsa… no… ipi-apacsozott le engem?”
Egyszer egy borongós, szomorú őszi napon szivarozva ült a kávéház sarkában, és hallgatta a gramofonból áradó zenét. Ez a zene furcsán a lelkébe hatolt. Ekkor eszébe jutott a történetke, s kedvtelve, sóváran gondolt arra, hogy ő volna az a nagyanya…

A szabadság enyhe mámora
Reggel-este másolt, mintha imádkoznék… Ahogy az utolsó oldal másolásához kezdett, erősen dobogni kezdett a szíve, tényleg mintha egy ketrecben és ki akarna ugrani. Heves izgatottság lett rajta úrrá, keze reszketett, mondatonként le kellett tennie a tollat. Rettegve gondolt arra, hogy épp most, pár lépéssel a cél előtt fogja elrontani, elvész 3 hónap munkája – mert meghatódva azért nem volt –, és homályosan olyasmi is az eszébe ötlött, hogy talán nem lett volna szabad nekifognia, a gőgös barom, és most jön majd a fekete leves, várja csak ki… Takarékosan végigszívta. Hoogy miképpen lehetett volna elrontani egyáltalán, azt nem tudta.


„O. G. 70. születésnapjára, 1981. XII. 10-től 82. III. 15-ig, kb. 250 óra alatt, egy 57x77 cm-es rajzlapra lemásoltam az Iskola a határon-t.”

Folyók
Ha megindul a folyók áradása, izgatottan böngészi az újságot a napi vízállást megtudni, s ha az minden eddiginél magasabb, örül. Örömét nem csökkentik a buzgárok, leomlott viskók, elöntött búzaföldek és más emberi és társadalmi tragédiák. Azt gondolja például: „ez a Tisza tehetséges…”

Én
Kitámolygott a füstös pinceklubból. Nem volt részeg, csak veszélyesen rosszkedvű. Homályban élt. Mintha beteg volna, mintha lenyúzták volna a bőrét. Ő azonban tudta betegsége forrását: ez a szégyenkezés maga miatt s ezzel együtt a másoktól való félelem. Másoktól – a társadalomtól, amelyet megvetett! A nő kifogyhatatlan volt leleményeiben. (Pl. egyszer: „Szeretem önt. Szeretem most is. Szánja meg hát ezt a nőt, aki önmagát csalta meg.”) Most odalépett hozzá, éjszaka volt már (látta a tömbökben vonuló füstöt), és úgy tett, mintha idegen lett volna. „Vegye tudomásul hogy gyűlölöm magát.” Fennhéján bólintott, éjjel fél háromkor egy nő bejelenti, hogy gyűlöli: ezt talán ki lehet találni. „Mit akar”, mondta utálatosan. Hogy azért utálja, mert olvasnia kell őt. „Hát – mondta édelegve –, akkor ne olvasson, inkább szeressen.” A nő diadalmasan felkacagott. „Ha nem olvasom, kit szeressek?!” És eltűnt simán, mint egy bérgyilkos.

Én
A sötétben csak a karját látta, a világító, erős, szép, barna, húsos karját; nyárkar. Mikor kezét reménytelenül – még mindig mintha beteg volna – az ölébe engedte, a lány megfogta, mintha az anyja. Olyan erős hálát érzett, hogy mindent megtett volna, amit kértek volna tőle. Az idő telt, de a lány nem kért semmit. Tenyere forró.

Én
A Szerelmet koldul és kap hálát – és a rémületet, fáradtságot s űrt – átmentette másnapra. A nő már otthon volt: a Megváltó… Tehát van itt valami személytelenség.

Én
Mennyi legyek! Vakmeleg van.

Hadikikötő
Mikor egy beszélgetésben ragaszkodott ahhoz a, szerinte elvileg fontos megjegyzéshez, hogy Erdélyben nemcsak a magyarokat… hogy nemcsak magyarok… hogy nemcsak nekik vannak gondjaik (és természetesen örömeik), akkor úgy néztek rá, mint egy hülyére, mint egy áruló hülyére, aki nem tudja honi jó dolgában, mit csináljon. „Élt ott?”, kérdezte egy asszony, aki tetszett neki. Nem, intett. „Akkor mit tud maga erről?” És a továbbiakban le se szarták. Értett mindent, el is fogadta az indulatukat, és azt is tudta, hogy igaza van.

The long goodbye
Amikor a nénjét kísérte ki a pályaudvarra, összefutott egy egyetemista fiúval, akit ismert is, meg nem is. Nagyon meleg volt, vakmeleg, ahogy mondják, az ég, akár egy rossz, forró tepsi födte le a várost, és a napot eltakarták azok a felhők, melyeknek talán fátyolfelhő a hivatalos jelentésekben szereplő nevük.
A nénje akkor még nem lakott velük. Találkozásaik mindig nagyon hevesek voltak. Zsebredugott kézzel őgyelgett, a vonat már elment. Az emberek bőre csillogott és ragadt. Próbálta nénje arcát fölidézni, sikerült is. „Utálok búcsúzni”, mondta a nénje, míg ő a lépcsőn billegett. „Vigyázzon magára.” A nénje mosolygott; lénye hol egészen kinyílt, s ő ilyenkor úgy érezte: csakis az ő számára teremtődik az a nagy tér, ahol ő leng, vagy mit csinál, illetve van és jó, hol zordan becsukódott, gyorsan, mintha szégyellné azt, ami megtörtént; ilyenkor olyan, mint egy felnőtt, nem néz a szemébe, a fejét lehorgasztja furcsa félénkségében. A hangosbemondó a szokásos mondatait ismételte: „Kanizsára, 9. vágány, 3 perc múlva.” A nénje egyszerre felcsattant. „Hallgassa! Kérem! Hallgassa, micsoda mondat!” Nevetett, tornázott tovább a vonatlépcsőn, akkor még csak 26 éves fiatal férfi volt. „Most mondja meg, micsoda világ ez, hogy ilyen mondatot teremt!” Akkor ezt nem értette, vagy nem érdekelte. (Később, most, ha ez eszébe jut, az ilyen mondatok, szívében gyűlölet van és szelíd csodálkozás.)
Hisztérikus, izzadt, felmálházott anyák húzgálták az undok csemetéket, mintha az életük függne attól, hogy… mindegy mitől. Mindig megdöbbent és alig tartotta hihetőnek, ha látta, hogy ilyen-olyan férjek ráacsarognak világszép feleségükre. Öt perc (!) különbséggel két ilyen párt is látott, s mindkét férfi ugyanazt vetette a neje szemére, előre kellett volna taxit rendelni. Az első nő hallgatagon baktatott tovább, a másik visszasziszegett, „szállj le rólam, légy oly szíves, oké?” A nők mintha testvérek lettek volna, harangszoknya, táncos lábak, széles kalap.
Ürességei ide-oda rángatták; a fiatalember ráköszönt, ő nem tudta először, kiről van szó, „ismerem?”, kérdezte zártan, a fiatalember mondta aztán, hogy ismeri is, meg nem is. A fiú várt valakit, akit majd másnap az édesanyja fog megoperálni. Ezt meghatónak találta, s arra következtetett belőle, hogy a fiú jó ember. Beszélgettek, főként a francia regényekről. Már akkor szeretett beszélgetni a múlt századi francia regényekről. Mehetnéke támadt, a fiú semlegesen, ám kedvesen búcsúzott, s olyasfélével, hogy majd egyszer egy másik pályaudvaron bizonnyal találkoznak. Dölyfösen bólintott s elment; mindez olyan volt, mint egy nem túl jó, de nem is nívótlan filmben – a vége felé.
Már kívül, a telefoncellák előtt eszébe jutott, hogy akár talán soha az életben nem fogja látni ezt a fiút. Ettől megrettent, ilyen nagy döntésre nem volt felkészülve, visszarohant, de nem találta. A nevét tudta, az egyik telefoncellából őrülten telefonozni kezdett, időnként kiment a virágárushoz forintot váltani, akkor még 1 Ft volt a díj. Hihetetlen kalandokba sodródott, egy férfi például elmesélte, hogy nemrégen nimfomán nővel akadt dolga, aki addig nem engedte el, amíg egy barátja által ki nem váltotta magát, egy asszonynak ellopták a frizsiderjét, és azt hitte, ő azért telefonozik, az asszony egy bizonyos Lajosra gyanakodott, aki őt galádul kihasználja és megalázza, de az asszony nem akarná otthagyni, a korkülönbség miatt, amit beleszámolva ő még így is jól járt, de a frizsider túlzás, ilyen időben langyos sört inni, ezt nem kívánhatja senki.
És még sok minden történt, de a fiút nem találta meg. Úgy érezte, megöregedett, és nem 26 éves, hanem már 32.
Dühében megállt egy zengő farú nő mellett. „Segíthetek?”, kérdezte. „Mit segítene”, mondta a nő unottan. Megvonta a vállát. „Tűnj el”, mondta a nő. Eltűnt. Egy már nem fiatal, de tehetősnek tűnő hölgy nézett rá sóvárogva. (                  ) gonoszul elmosolyodott. Aztán egy svéd lány kért útbaigazítást. Szemtelenül megfogta a mellét, miközben szabad kezével a lány fiújának mutatta a metrólejáratot. Egy idősebb asszonynak pénzt váltott föl, a kávéautomatához kísérte, majd elgáncsolta. Bocsánatot kért, fölsegítette, közben nagyot csípett fonnyadt karjába, hogy azután nekiajándékozza a megmaradt forintosait. Végül egy rossz arcú kurvánál kötött ki, illetve elég barátságos arca volt a nőnek, csak himlőhelyes. Nyugodt tekintettel nézett őrá, s ettől kicsit ő is megnyugodott. Ment a nő mellett, nem tudta, hogyan érjen hozzá, mert ahogy szokott, úgy nem akart, fölényeskedni pedig nem volt ereje. Oldalról pislogott a nőre, elég jó alakja volt, izmos, de azért eltúlozva minden.

Hazugság
Sokszor Csenevész Faust, önnön Mefisztója hízelgett, őszintén, magának azzal, hogy neki is tízezer lelke van, és hogy minimum kettős életet él: így nevezte a hazugságait.
Hogy nincs súlya, hogy neki se volna lelkiismerete, csak idegei, homok a szélben, hogy ő nincs is: így nevezte a hazugságait.
Hazugságait nagyon sokféleképpen nevezte. De az asszonyt még mindig hevesen szerette.

A regény
Szóval a főhős az, döntötte el, az a férfi, aki „áll az út szélén, nézi az autók áradatát, és hidegen, fájdalmasan, rezignáltan, rémülten és egy kicsit vidáman azt kérdi: Meddig mehet ez így?” Jevgenyijünk remegve csak áll villámsújtottan ott.

Vereség
Tavaszodik. Megállapította, tavaszodik. Ettől olyan hajmeresztő ujjongás fogta el, mintha ő tehetne erről. Mintha: ő tavaszítana!



Részletek Esterházy Péter, Kis Magyar Pornográfia című szövegéből.