Kertész Imrét 1989-ben ismertem meg Nyugat-Berlin Wannsee nevű állomásán.

Vártuk a HÉV-et, hogy a városba vigyen. Nagyon erős szél fújt, és mi nem voltunk úgy öltözve. Két ágrólszakadt magyar, vékony ballonkabátban.

- Arra van a hely, ahol Kleist lelőtte a szerelmét, és végzett magával... - mutattam magam mögé, hátra.

- Arra? - kérdezte Imre, de nem a megadott irányba nézett, hanem mélyen a szemembe.

Attól a perctől fogva vagyunk barátok - s most, hogy Kertész Imrének hirtelen annyi új barátja lesz, mint amolyan régi barát, a lehető legegyszerűbb szavakkal a következőket mondhatom:

Kertész Imre különlegesen szeretetre méltó lénye fölött, a Svéd Akadémia döntését hallva, ezúttal is sírva-vigadva örvendezem. Sírva-vigadva, mert a magyar irodalmi közélet sem nem értette meg, sem nem fogadta be ezt a különlegesen szeretetre méltó lényt. A Nobel-díj ezen nem változtathat, ezért kínos lesz látni, ahogy most majd befogadja. Kertész Imre ugyanis nem kíván jóvátételt, azt hiszem. De ettől még a magyar irodalmi közéletnek ezt meg kell adnia. És el kell tűrnie, hogy Kertész Imre ezt a jóvátételt majd nem fogadja el. Mert nem egyszerű jóvátételre van szükség. Hanem arra, hogy a magyar irodalom, a magyar művészet visszatérjen a maga szabad és független gyökereihez. És ha ezt megteszi, Kertész Imrét már ott találja.