hol van, ki dicsért dísztelen faasztalt,
arany bort, rajta a nap jegyével? hol van,
ki a szigetekről boldogan hazatérő
hajósokról dalolt, a partról, mely őket
nevelte, a testvérek öleléséről? és hol van a dal,
a lángok és a fák suttogását halló, a krétával
korhadt ablakkeretre írt szavak: soré,
erem, arimna, és hol a lányok, kiknek
combja olyan sima volt, mint egy kavics?

a hajósok észre sem vették, mikor
veszítették el a napot, a partról jövők, ha
kérdezték őket, csak nevettek, és nevettükben
összefüggéstelen szavakat mondtak, hogy aki
hallotta őket, annak is nevetnie kellett.
de a pincék attól kezdve üresen kongtak:
folyton esett az eső, az éretlen szőlőszemek
a tőkén rohadtak el, és a domboldalakról
az asszonyok hiába kiáltozták, „hol van a nap?”,
„hol van a nap?”, sírva tértek a partra vissza.
tévelygéseink falát, a magasat vagy a görbét,
így mi sem mászhatjuk meg. magunk ellen
kötünk fegyvert, s régi kövekből épít
bevehetetlen várost az emlékezet.


.........................................*

az ablak mellett feküdtem, a fülemhez
szorítottam a párnát, hogy ne halljam
a sirályokat, gyerekkoromban feküdtem
egyszer így, amikor társaim a nevemet
kiáltozták, és kaviccsal dobálták a szomszéd
láncra kötött kutyáját. ki kellett volna
szaladnom hozzájuk és megverekednem
velük. most viszont szaladtam volna,
végig a parton kedvesem házába, de azt
mondtam magamnak, először tapasztald meg
a magányt, adj neki értelmet és jelentést.

.........................................*

mesterem egyszer azt mondta: tiszteld
a föld fémes lelkét és szemét, az aranyat.
nem értettem szavait. elképzeltem egy
arcot, amelynek a szeme helyén arany volt.
úgy festett, mint egy őrült. nem kerestem
fel többé mesteremet. később megkérdeztem
magamtól, nem én voltam-e őrült, amiért
arcot képzeltem a földnek.

.........................................*

amikor messze jártam, a borús nyugati
földön, csontjaim is fájtak belé, úgy
hiányzott a tenger, az erdők zöld párája
fojtogatott. hol van a kéz, gondoltam,
mely öblünket teliültette levendulával,
és a kecskét a sziklán vezette, hol van
a fény, mely az ég színét adta a víznek?
amikor az istenek egymásnál vendégségben
voltak, ajándékokat vittek, aranyszékeken
ültek, és a szerelem kertjéről költöttek dalt.
látták, amit mi. a morzsolt, fehér kőfoltok
között a vörös tetejű házakat, a csavart
törzsű olajfát, a sötét babért, látták a levegőt
fölöttük remegni, és tudták, mi a szomjúság.
így néztem én is kedvesem lábát, barna
bőrét, táncos fenekét, ahogy fölfelé
ment előttem a hegyoldalon.


.........................................*

szeretek színészek közt lenn. az egyik
érzékenyke, sértődékeny, a másik
flegma, éneklő marhahús, de együtt
mintha elhitetnék, hogy szerelem,
könny, gyász csak játék, nem halálos.

.........................................*

szörnyű évünk volt. egymás után
mentek el, akiket szerettünk, és van
köztünk olyan, aki betegen most is
a biztos halálra vár. uram, vedd el
tőlünk ezt az évet! engedd, hogy még
itt maradjunk, kezüket fogva még
ne kelljen meghalt társainkat követnünk.