Anyám apácának készült. Ezért zárdából ment
férjhez. Krisztus menyasszonya helyett lett
anya. Tartózkodásra nevelt. Ezért a szüzességnek
nagy jelentőséget tulajdonítottam. Tizenkilenc
évesen azonban már nem tartottam. A szüzességet
és a nászéjszakát elválasztottam. Egy év múlva
megtörtént. Hamar vége lett. Nem volt szerelem.
Pestre kerültem főiskolára. Nehéz volt fiút találni
tartós együtt járásra. Egy nap odajött a leendő
férjem, találkozót kért. Nem tetszett, de nem volt
jobb. A megbeszélt helyen, ahogy kiöltözve várt,
olyan megejtő volt. Egész jóképű fiú, gondoltam. És
mivel hosszabb távú kapcsolat lett, fogamzásgátlóról
receptet szereztem. Nem akartam, hogy anyám esete
ismétlődjön. Kislánykoromban néha eltűnt egy napra.
Amikor visszajött, egyszerre láttam szomorúnak
és megkönnyebbültnek. Ezt követően néha éjjel
nyugtalanság volt. Anyám vérzett, mentő vitte el.
Elmondta, bárhogy vigyáznak, teherbe esik. Szóval
ezt nem akartam. De valami közbejött, egy újabb
vizsgálat miatt az egész késett. És mire megkaptam
a tablettát, már megvolt a baj. Teherbe estem. Mit szól
majd anyám. Féltem. A főiskola végén jártam. Szégyelltem
volna vizsgára nagy pocakkal menni. Bár a párom
örömmel elvett volna, de nem éreztem elég biztosnak
ezt se. Elszántam magam a műtétre. Sem altatás,
sem érzéstelenítés. Hosszú hajam volt és hosszú
combom. Feküdtem a műtőasztalon, a szégyentől lobogott
az arcom. Huszonegy éves voltam. És elveszettnek
éreztem magam. Jöttek-mentek köröttem fehér köpenyes
férfiak. „Egész szép a combja." Egy másik: „És a haja."
Meg hogy: „Egész jó nő úgy egybe." A megaláztatás része
volt ez. „Lazítson, mert sose lesz gyereke" - mondta
a műtőorvos. Ez a mondat soká visszhangzott bennem.
Aztán mind elfeledtem. Folytattuk tovább. Hamar össze-
házasodtunk. Hevesen vágytam a gyerekre. Megszületett
a leányom egy évre, majd két évre a fiam. A férjemmel
néhány évet voltunk együtt. Tíz évig egyedül. Aztán meg-
találtam, akivel el tudtam képzelni az együtt. Még két
gyereket szültem. Így most négy van. Szerencsés vagyok.
És már merek gondolni rá, a meg nem születettemre,
akit megöltem. Elgondolom, hány éves lenne. Beszélek
hozzá néha este. „Sötét szemű kislány lennél, orrocskád
környékén elszórt szeplők halvány pöttyeivel? Vagy konok
fiú, vidám és kemény szemed, akár a szürkéskék kavics?"
Ügyesen védekezem. Egyszer eljön a pillanat vállalni,
hogy szembenézzen, aki tette. Olykor egy pillanatra már
sikerül. Nemrég magam összeszedve levelet írtam
a meg nem születettnek. Itt van, nézd. Idekészítette.
Kicsit elmosódott. A könnyeim a tintát. De olvasható.
„Kedves kislányom. Kedves kisfiam. Nem tudom, mért
nem hagytalak megszületni. Harminchárom lennél. Hol
vagy most? Ma már érthetetlenek az okok. És ma már
ésszerűtlen, hogy mért tettem. Lenne gyönyörűm, lányom vagy
fiam. Lennél. Bocsáss meg nekem. Mindörökre. Ámen."