Nem az a fontos, mit mondasz, hanem az, kedvesem, hogy ők mit hallanak meg. Különben pedig ne legyél sebesült. Ők, akik, nem hallanak meg semmit. Amit hallanak, más zenék, saját szívdobogás és a beleken végigfutó finom remegés, melyből csillogó jégcsepp lesz az utolsó csigolyacsonton. Mindig így volt ez, és így van ma is, amikor a Por és Hamu restaurant zöldes fényben derengett, mert ma, végre ma megtörtént itt egy olyan pillanat is, hogy a harminchárom vendég mindegyike abszintot ivott. Holott nem volt összebeszélés, nem az volt, hogy bezuhog az ajtón egy turistacsoport, csupa idős kisnyugdíjas, és mert néhány perce a buszuk meg tudott állni a szakadék szélén, az egyik kerék a mélység fölött pörgött, ssss, ssss, ahogy a vér surrog, és most boldogok, hogy élnek, és abszint, abszint, abszint.

Á, nem így történt.

Ezek a vendégek nem ismerték egymást, nem köszöntek volna a másiknak az utcán, ha találkoznak, éppen csak ugyanazt itták. Csupa idegen tag, északfok, abszint.

A halált ezentúl kisbetűvel kell írni, mondja valaki, és üresen koppan előtte a pohárka. Igyatok abszintot, tél. Igyatok abszintot, tavasz. Tavasszal többen halnak meg, mint bármikor, mert nem folytatni nehéz, hanem újrakezdeni. Belép a restaurantba egy férfi, az orrára falevél ragadt, mert sokat állt egy szomorú platán alatt, és várta legjobb barátját, a papot, aki nem jött, mert túl sokan gyóntak aznap. Beült a fülkébe, nem szólt. Hallgatott. Na, fiam, mondjad hát. Az meg hallgatott. Miért nem mondasz semmit, fiam, kérdi ingerülten a pap. Hallgatással nem lehet gyónni, atyám?!

Szerinte, az újonnan érkező férfi szerint, és míg beszél, remeg az orrán a levél, szerinte nincs megváltás, csak beletörődni lehet, hogy Isten olyan szenvedéseket mér ránk, melyekhez nincs közünk. Nincs közünk ahhoz, hogy annyira fáj. Nincs közünk ahhoz, hogy olyan borzasztóan elesettek vagyunk. Nincs közünk ahhoz, hogy bármi nyomorúság megtörténhet velünk. Nincs közünk a morfiumhoz, az injekcióhoz, a szétrobbanó vénákhoz, a szemtükör homályához, a remegéshez, a beszaráshoz, a test szörnyűséges teléhez.

Ez, ez nem a mi sorsunk.

Sors az, ami lehetett volna, he?

Vedd le az orrodról a levelet, és edd meg, bazd meg, ennyit megtehetsz, kicsi csillag.

A restaurant előtt leparkol egy limuzin, az ablak üvege lassan aláereszkedik, és egy bundás, parókás hölgy hajol ki az ablakon.

Doktor Feketefekete, kiáltja mély búgó hangon, és a restaurant tulajdonosa már ki is löki az ajtót, s mosolyogva hozza a rumot. Két deci rum Puerto Ricóból, a legszebb színű ital ilyen időkben, amikor tavasz lesz.

Isten azt mondja, uram, kezdi a hölgy, hogy az ember csak legyen nyugton, és fogja vissza magát. Mert Ő az egyszülött fiát hagyta a legnagyobb szenvedések vadállataira, Ő nemcsak a test iszonytató fájdalmával kínoztatta, de a valaha megélt, legnagyobb magánnyal is megajándékozta az utolsó pillanatában, megingatta a hitét, elárultatta, gyűlöltette, mi kell még.

Mi kell, kérdi a hölgy, és leveszi a parókát.

Nincs Isten, mert fél lenni, szól közbe zavartan Doktor Feketefekete.

Kérte valaki?

Nem kérték, megtették maguk, mondja fájdalmas mosollyal a bundás hölgy, maguk Istennel tették meg azt, amit most számon kérnek tőle. Jegyezze meg, minden, minden a fájdalomból következik, mondja még a hölgy, s az ablak lassan fölkúszik.

Nincs Isten, mondja a Doktor, és olyan az arca, mint a fekete márvány.

Már mellette áll a felesége, ne mondj ilyet, Doktor Feketefekete. Volt egy ismerősöm, plébános. Minden télen vágott disznót, megáldotta, levágta, aztán a kolbászokat a szószék mögötti feszületre aggatta, ott szárította ki őket.

A limuzinos hölgy elhajtott, és mire Doktor Feketefekete viszszatért a restaurantba, a kedves vendégek szóvivőt választottak.

Uram, annak a hölgynek a sarokban, ott, járna még egy pint sör. Barna sör. Tiltakozunk a bor vizezése ellen. Tiltakozunk, hogy bármi megtörténhet velünk. Tiltakozunk, hogy a legkisebb, legsatnyább angyal alatt is beszakadhat a szívünk parkettája.

Doktor Feketefekete áll a restaurant közepén, hunyorog.

Jól van, tiltakozzatok csak.

Aztán ravaszul megkérdezi, ki iszik még abszintot.

Én, mondta pontosan harminchárom hang.

Doktor Feketefeketét egyszer elhagyta a felesége, mert rosszul bánt vele. Persze az is igaz, nem lehetséges tökéletesen megtanulni, hogyan kell bánni a kis mellű és nagyon becsületes nőkkel, akinek a szája, hát igen, a szája ráadásul narancsgerezdekből van. Úgy szeretem, dünnyögi néha Doktor Feketefekete, hogy néha meg kell kínoznom. Ütöm a lelkét, de az nem üt vissza, nem csattog, nem menekül, hanem, akár egy gyermekcsengő, csak csilingel, csak zenél, pimaszkodik.

Az abszintot megkapták, és Doktor Feketefekete beszélni kezdett.

Van, mondjuk, egy rémesen rossz regény. Silány mondatok, közhelyek, slendriánság, felszínesség, de neked mégis el kell olvasni. A fenébe is, nagy kínszenvedések, dühösködések közepette megteszed, elolvasod, átnyálazod. És aztán úgy gondolod, miután túl vagy az egész szarhalmon, hogy, na, nem is olyan rossz ez. Hm. Egy regény. Hát, írtak már rosszabbat is. Aztán valamiért, csak úgy, éppenséggel, mindegy, elolvasod még egyszer, hm, hiszen ez a fejezet, ez itt, ez egészen tűrhető. Sőt! Nevetsz, sírsz, félsz, örülsz már olvasás közben, és egyszer váratlanul viszszalapozol. A csudába is, de rossz, hogy vége lett. Ilyen egy rossz regény, de különben nem is olyan rossz, hiszen ott vagyok én is benne, bírja az időmet, a kedvemet, benne van az a völgy, hegy, trágyadomb, amit az ablakomból látok, benne van Isten, vagy nincs benne.

És akkor rájöhettek, ilyen az élet is. Alapban van elrontva, de ahogy csinálod, mégis egyre jobbnak látod.

Csönd lett, mert a közhelyeknek is van súlyuk.

Ez is szép volt, tisztelt Doktor Feketefekete, szól a vendégek szóvivője, ám engedjen meg nekünk egy másik történetet, amely éppúgy az élet értelmével, életünk céljával, miértjével, satöbbi, foglalkozik.

Jó, legyen, bólint Doktor Feketefekete, és mert tudja, hogy überolni fogják, maga is megiszik egy abszintot.

Legyen meg a te akaratod.

Ámen.

Brrr, Brrr, rázkódik a doktor, és megfogja a felesége kezét.

Volt egyszer egy híres sportoló, kezdi a szóvivő, egy labdarúgó, hatalmas és erős fiatalember, egyébként göndör haja volt. Egy nap elkezdett fájni neki. Fájt mérkőzés alatt, fájt edzésen, fájt otthon, szerelmeskedés alatt, evés közben is fájt, elaludt, de nyomban felébredt, mert fájt. Orvos. Kórház. Befektették, vizsgálták alulról, fölülről, szétszedték, összerakták, baj van. Mi van. Ült a kórházi ágyánál a felesége, azt mondják, szólt halkan a labdarúgónak, miközben a homlokát simogatta, figyelj, azt mondják, hogy le is bénulhatsz. Műteni kell. Megműtenek, és talán úgy ébredsz fel, hogy csak a szád fog mozogni, csak a szád, nyaktól lefelé semmi. Azt mondták, kilencven százalék esély van arra, hogy soha többé. Hogy tolószék, ágytál, pelenka, satöbbi. A férfi nem szólt. Elfordult, nem szólt. A műtétig nem szólt.

Nincs beszéd, nincsenek szavak, nem.

És megműtötték, hogy Moszkvában se tudták volna jobban...

És aztán várták, hogy felébredjen.

A labdarúgó végre kinyitotta a szemét, pislogott néhányat, majd felült.

És aztán elkezdte mondani.

(Orvosa innen már tudta, hogy sikerült, satöbbi.)

Idézhetem, mit mondott, kérdezte a vendégek szóvivője, és közben elpirult. De Doktor Feketefekete ingatta a fejét, nem kell uram, szó szerint tudom. Megtanultam már én is. Híres monológ, tíz percig kell mondani, teli torokból, és már jobb fajta, igényesebb iskolákban is tanítják. Az a címe, az a monológ címe, hogy "Ne legyél sebesült!" És így kezdődik: Hogy baszná szájba az egész kurva..., így kezdődik, és aztán a többi fontos szó tíz percen át satöbbi. Kér valaki még abszintot, hm?